COMING OUT

Avagy hogyan csinál a kegyetlen kozmetikussal kezdődő drámámból Meryl Streep üzenete fejlődésregényt?

Mióta megnéztem a Coming out című filmet a neten – zseniális az alapötlet!!! – , azóta próbálkozik nálam a YouTube, hogy nézzek leszbikus coming out vallomásokat, hátha én is kedvet kapok hozzá. De nem, kedves YouTube, nem vagyok célcsoport. Fontos dolog erről beszélni, jó, hogy ezen a téren is egyre szabadabbak, nyitottabbak vagyunk. De egész más, amivel most itt én elő szeretnék jönni. Bizony, nagylányok, ki kell mondanom a szót: KLIMAX.  

8 éve lehetett, mikor kedvenc kozmetikusom, –  de inkább barátnőmnek nevezném -, Rita azt mondta arckezelés közben, hogy: “Eljött a teljes bajuszgyanta ideje”. Minden ebben a drámai pillanatban kezdődött. Nem is értettem az egészet! Miről beszél? Jó hogy nem már borotválkoznom kell! Nem is láttam semmi változást magamon ez ügyben, szerintem teljesen kezelhető keretek közt maradt a probléma. 

Aztán öt évvel ezelőtt jött a következő csapás. Még ekkor is csak felháborodással reagáltam az eseményekre. Tehát adott volt egy fiatalember meg én, és csináltunk bizonyos dolgokat, aminek az lett a következménye, hogy hiába vártam a következő “paradicsomszüretet”, ahogy az olaszok mondják… Akkor a kőkemény reális gondolkodással megáldott partnerem utánanézett a tudományos tényeknek, és azzal jött vissza, hogy az én koromban előfordul, hogy az intenzív szexuális élet miatt sokat érintkezem a tesztoszteronnal, és mivel a női hormonok már csökkenek a szervezetemben, így ezek blokkolják a ciklusomat. Vagy valami ilyesmit adott elő. Naccerű! Jó, mondjuk a terhességi teszt negatív lett, és még mindig ez volt a jobbik változat, mint hogy valami komolyabb nőgyógyászati problémám van. Akkor még nagyon frissnek és fiatalnak éreztem magam, sértő volt az egész feltevés, de mivel nem vagyok orvoshoz járó típus, inkább elfogadtam a teóriát, bár a férfiú ezek után nem maradhatott a közelemben. 

Négy évvel ezelőtt elköltöztem Hollandiába. Ott minden szép volt és jó, nálam tíz-húsz évvel fiatalabb emberkékkel barátkoztam, éltem, szórakoztam, még simán bevállaltam volna egy új kapcsolatot, új gyereket. De ebből nem lett semmi.

Másfél év után hazajöttem, aztán fél évig kórházaztam az anyukámmal… Reményteli és reménytelen napok váltották egymást, nem voltak tervek, lehetőségek, csak a következő 24 óra és szó szerint a túlélés. Aztán megtörtént…  Azt mondják, az ember akkor lesz igazán felnőtt, mikor mindkét szülőjét elveszíti. Ez így is van. Egy szülő olyan hátország, akinek a jelentőségét nem tudjuk felfogni, mert olyan természetes, mint a levegő. De mikor nincs, akkor rájössz, mekkora biztonságot jelentett, pedig sokszor tehernek tűnt az aggódása, a segíteni akarása. Újra “szabad” voltam, de a gyász bénított le. A hollandiai egyetemista fíling után úgy érzetem, hirtelen húsz évet öregedtem. Én lettem a családban a rangidős, papírforma szerint az első az “elhalálozási sorban”.

Mivel csak ettem bánatomban, a hollandiai biciklizéssel szerzett karcsúságom is tovaszállt. Nem csak a csinosságom lett oda, jött az újabb pofon! Nem működtek a régi taktikák a fogyásra. És akkor rájöttem! A Természet már nem akarja, hogy csinos derekam legyen, nem kell, hogy domborodjon a csípőm, nem kell, hogy utánam forduljanak a hímek, nem vagyok optimális reprodukciós alany. Na, ekkor már az égre tekintettem, és mondtam, hogy ezt itt fejezzük abba, mert felmegyek rendet csinálni! Nem ijedtek nagyon meg, mert most éppen ott tartok, hogy már nem kell egyáltalán aggódnom a “havi bajom” miatt, sőt most épp nem tudom eldönteni, hogy a hőségtől érzem magam furcsán időnként, vagy hőhullámaim kezdenek lenni??? Miért írtam le ezt? Panaszkodni akarok? Sajnáltatom magam? Nem. Kezdek rájönni, hogy ez is csak egy olyan időszak az életben, mint a tinédzser kor, átalakulás zajlik bennem, és nem kell tragikusan felfogni, mert túl fogom élni, és egy új életszakasz következik majd, más stílussal, más szabályokkal. Ebben szeretném, ha segítséget adnánk egymásnak, és az utánunk jövőknek, hogy ne pánikkal, kétségbeeséssel, titkolózva éljük végig a változó kort, hanem bátran, őszintén, közösen, kreatívan. 

„48 éves voltam… és el akartam temetni magam. Most viszont olyan vagyok, mint egy valóságos kohó, tele tűzzel! Amit teszek, minden »öregasszony« nevében teszem, és büszke vagyok rá. Sokan örülnek ennek, sokakat viszont bosszant. Őket lesz@rom.” Meryl Streep (66)