ÚTBAN A KÓRHÁZBA
Mint említettem, fél évig napi szinten látogattam különböző kórházakat. Óriási szerencsére – vagy inkább szerencsétlenségünkre… – speciális kezelésekre és körülményekre volt szüksége anyukámnak, így az átlagosnál sokkal jobban berendezett és felszerelt részlegeken helyezték el. De még így is azt kell mondjam, hogy a magyar egészségügyet az ott dolgozók áldozatvállalása, erőn felüli teljesítménye tartja egyben. És akkor most nem folytatom, hogy Csókay professzor, akihez teljesen véletlenül kerültünk egy augusztus huszadiki napon, micsoda fantasztikus hozzáállású csapatot vonzott maga köré, nem ecsetelem annak a barátnőmnek az emberfeletti napi munkáját és segítőkészségét, aki ápolónőként dolgozik egy elfekvő jellegű részlegen. Mert a végén még elkezdek politizálni… (Miért és kinek jó, hogy a menekültek elterelik a figyelmet az ápolók lázadásáról?)
MAGÁNAK MÁR MINDEGY Image: freedigitalphotos.net/Boians Cho Joo Young
Tehát azt akartam elmondani, hogy minden tiszteletem az egészségügyi dolgozóké. De… Ha már a klimaxnál tartunk… Az úgy volt, hogy elmentem vért adni. Életemben először. Pont azért, mert az anyu annyi vért kapott, hogy úgy éreztem, mikor jött a felhívás egy baráttól május végén, hogy valakinek A Rh- vér kell irányított véradással, hogy ott a helyem, hátha azt az anyukát még meg lehet menteni… Nem tudtam, hogy a véradás után 24 órát kímélni kell magunkat fizikailag. Másnap reggel arra ébredtem, hogy zsibbad a bal karom. Gondoltam, ez még normális dolog. Aztán egy hét múlva arra ébredtem hajnali ötkor, hogy zsibbad a karom, de még a nyakam felé is elindul a zsibbadás, sőt mintha a lábamban is éreznék valamit… Megijedtem. A háziorvosom csak délután rendelt. Nyolckor úgy gondoltam, akkor én most elmegyek az ügyeletre, mert vigyázok magamra, belőlem csak egy van, a többiekből meg sok.
Már alig akart beengedni a mentős fiú, nem értettem a dolgot. Aztán megjelent a doktor úr. Egész éjjel ügyelhetett, – vagy 24 órája – és teljesen magán kívül volt, hogy felébresztették. Főleg mikor meglátott engem… Valószínűleg nem tűntem nagyon betegnek. Nagy undorral megjáratott – menjen egyenesen, menjen sarkon, magának ez vicces, nekem nem – mert nevetnem kellett, annyira óvodai fílingem lett a sarkon járástól – majd az orromat kellet megfogni… Kizártuk az agyvérzést, és azt is, hogy a véradástól bármi bajom lehetne. Gondolkodott, mit csináljon velem, én közben próbáltam jó fej lenni, megértően megkérdezni, hogy egész éjszaka ilyen hülyék jöttek-e mint én… De nem volt vevő a humoromra. Sem. Inkább úgy döntött, bosszút áll, és azt mondta: „Amire én gondolok, hogy szóba jöhet, az sclerozis multiplex. De mire kap MRI-re időpontot, az egy fél év. De egyébként magának már az sem baj, mert nem fiatal. Ha 25 éves lenne, akkor még érdekes lenne, hogy húsz év múlva tolókocsiba kerül, de maga már úgyis öreg lesz addigra.” Azért adott egy papírt, hogy bemehessek a sürgősségire, ha nem lennék jobban. Inkább jobban lettem.
Újabb egy hét elteltével megint jött a zsibbadás, megint bepánikoltam. Fogadott öcsém járt arra épp, úgyhogy neki adtam elő a kétségeimet az állapotommal kapcsolatban. Míg a boszi barátnőim mind azt mondták, hogy a fejemben van a hiba, nincs semmi bajom, Dávidom azt mondta a maga szelíd módján, hogy tényleg rossz lehet ilyeneket érezni, és ha az megnyugtat, akkor eljön velem a körzetihez. Leültünk a váróban, már csak egy óra volt hátra a rendelésből, ilyenkor senki nem szokott ott lenni, most meg voltak öten, és aki bement, valahogy nem akart kijönni húsz perc után sem. Akkor úgy döntöttem, hogy a Nap mag az Anyaföld gyógyítson, menjünk ki a parkba inkább.
KIOKTATÁS HELYETT OKTATÁS Image: freedigitalphotos.net/iosphere
Nem vágytam rá, hogy a doktornő megint leszidjon. Mert még februárban, mikor nem tudtam kijönni az influenzából, és nagyon fáradtnak éreztem magam, azt hittem tüdőgyulladásom is van, lazán szimulánsnak nyilvánított. Meg megcsapkodta a csípőmet, mint a ló farát, hogy tán le kellene fogynom.
Én értem, hogy túlterheltek az orvosok. Én értem, hogy nem vagyok egy egyszerű beteg. És sajnálom azt a fiatal dokit. Annyira boldog lehetett 8-10 éve, mikor felvették az orvosira, és mennyire büszkék lehettek rá a szülei, mikor doktorrá avatták. Most meg ott ül a teljes kiégettségben és reménytelenségben… A családorvosom meg még a nyugdíjazás után is dolgozik, bíznak benne a betegek, félnek, hogy abbahagyja egyszer csak… De a két orvos körül egyik sem kérdezte meg, hogy hogyan állok klimax ügyben, elindult-e nálam a folyamat, vannak-e más szokatlan tüneteim, nem mondták, hogy lehetséges, hogy nincs komoly, konkrét bajom, de előfordulhat, hogy a változó kor miatt ez meg ez lesz. Mondjuk nem tüdőgyulladásom van, hanem simán fáradt vagyok a hormonok játékától, nem SM-em van, hanem a változó kor miatt időnként instabil lehetek, lehet, hogy a hízásomnak is ez az egyik oka.
Áltathatom magam azzal, hogy túl fiatalos vagyok, azért nem vetették ezt fel, de ez nem igaz. Az ügyeletes orvostól nem is várnám el, hogy ez ügyben ismeret-terjesszen, de a családorvos pont azért van, hogy komplexen lássa/láttassa az állapotomat és tőle vártam volna, hogy erről kezdjen el velem konzultálni a következő évekre tekintettel.
Látjátok feleim, már a buddhisták megmondták, hogy a vágy meg az elvárás minden szenvedés oka. Így aztán most én járok utána a dolgoknak, ahelyett, hogy az orvosokat abajgatnám. Amúgy a zsibbadás már csak nagyon ritkán jelentkezik – a jóga órán figyel rám a tanár, direkt miattam csinálunk bizonyos gyakorlatokat – , elkezdtem futni, úgyhogy a súlyom is rendeződni fog, és találtam néhány csúcs kegyszert-vegyszert ami kívül-belül megfiatalít és energetizál. Úgyhogy ma négy óra alvás után fitten mentem futni hatkor. Vagy ez is a klimax, és már inszomniás vagyok???
Kommentek