Jönnek. Szépen, sorban. Úgy két éve kezdődött, és folytatódik az invázió. Egyre csak szaporodnak a babás képek a facebook-on. Van egy pár emberke, akinek saját a baba, de egyre többnek már unoka.
Bizony, beértünk a nagyi korba! Nagyon-nagyon furcsa a mi fejünkben élő “Öreg néne őzikéje” meg “Holle anyó” típusú fejkendős vagy fehérre őszült szelíd nagymamák képéhez hozzápasszítani magunkat. Végül is, akinek már van unokája most az én korosztályomban, az szerencsés abból a szempontból, hogy a mai tendenciákhoz képest a gyerekei korán vállaltak gyereket. Anyukám barátnőin látom, hogy elég sokan szenvednek attól, hogy nem lett unokájuk. Nem lehet jó évekig reménykedni, hogy majd csak talál párt a fiam/lányom, majd csak összehozzák már azt a gyereket. De ez egy másik téma. Most beszéljünk arról, milyen azoknak, akiknek már itt van, megjött az ajándék-gyerek, az unoka.
Még nem saját unoka, de nagyon jó érzés!
Eszter barátnőm úgy élte meg, hogy mikor egy kis délutáni szunyókálást rendezett a bébivel, és az éppen őrajta pihenkélt, hirtelen elkapta az érzés, hogy nem ez már nem ugyanaz, ez már nem az enyém… Nem tudott, nem akart úgy elringatózni az érzésben, mint ahogy annak idején a saját kislányával a karjában tette.
Dina barátnőm viszont éppen tegnap azt írta a facebook-on az unokája nagy kék szemekkel világra csodálkozó, rugdalózós fényképe alá, hogy “Vannak pillanatok, amikről azt gondolod, már sosem térnek vissza, aztán egyszer csak visszakapod őket.” Ő mondta azt is, – mert olyan szerencsések, hogy még élnek a szülei -, hogy mikor anyukáját megkérdezte, mit szól, hogy dédi lett, milyen érzés, a friss dédike azt válaszolta, hogy örül, csak ő már nem fogja látni, hogy mi lesz ebből a kicsiből… Azért ez megrendített engem, mikor meghallottam.
Mikor unokád születik, akkor kinyílik valami kapu, a te folytatásod, de már nem a tiéd, sokkal jobban érezhető, hogy része vagy egy sornak. Kaptam valamit, továbbadtam valamit, és az életem, a testem másokban él tovább. A születés és halál más távlatba kerül. Még nincs unokám, de mikor erre gondolok, érzem, hogy csak egy láncszem vagyok, ami fontos, mert nem engedi, hogy megszakadjon a lánc, de közben mégsem különleges, hisz csak egy a sok közül… Ez egyszerre tesz büszkévé és alázatossá. Az őseimre gondolok, hogy hány ember leszármazottja vagyok, és arra, hogy hány ember származik majd tőlem… És mit mondanak majd vajon rólam, fognak rám emlékezni? Vannak családok, ahol őrzi az emlékezet a felmenőket, de legtöbbször már alig tudunk a dédikről valamit, az ükikről meg már semmit. Talán egy-két legenda fennmarad egy kikapós, színtársulattal elszökő nagynéniről, egy nőfaló, minden pénzt elverő, báltermek tükreit szétlövöldöző dédpapáról.
Azért a legtöbbünknek jutott egy vagy több olyan nagymama, nagypapa, nagynéni, nagybácsi vagy éppen szomszéd, aki szívvel- melegséggel-emberséggel vett körül, aki mindig ott volt, mikor kellett, aki táplálta a testünket-lelkünket, aki igazán szeretett, elvárások nélkül, akit sosem felejtünk. Nem kell, hogy generációk és történelemkönyvek őrizzék a nevem, elég, ha az unokáimnak ilyen, áldott emlékű nagyi leszek 50 év múlva, mikor ők lesznek nagyszülők. Illetve várjunk csak, ha 120 évig fogok élni, erőben-egészségben, ahogy tervezem, akkor 50 év múlva még csak 99 leszek, és a dédunokáimmal fogok transzportálós bújócskát játszani valahol a bolygók között. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: