TOKÁTÓL BOKÁIG

Avagy miért nem inkább sarokházat örököltem, és el kell-e fogadni magam a fejem búbjától a lábujjamig?

Anyu egyszer azt mondta, nem is tudja, hogy hogy van ez, de minden olyan kacifántosan megy neki mostanában. Régen csak úgy felkapta a nejlonharisnyát, most meg leül, nekigyürkőzik, és nagy gondolkodások közepette szép lassan tudja csak magára húzni. Naná, hogy elütöttem a dolgot egy viccel. Azt válaszoltam, hogy ettől lesz bölcs az ember idősebb korára, hogy mindenen el kell gondolkodnia, miközben csinálja, így rájöhet bizonyos dolgokra, vagy eszébe juthat valami mélyebb összefüggés. Anyunak ez nagyon tetszett, sokszor hívott doktoroláhnak, mikor ilyeneket kinyilatkoztattam, vagy a számítógépen valamit megjavítottam, megmutattam neki. Most már sajnálom, hogy nem figyeltem jobban rá, nem mentünk bele mélyebben a kérdésbe. Akkor talán többet tudnék erről is.

Kilóg a lóláb(ujj), szögletes orrú szandálra váltok

A nejlonharisnyával még nincs gondom, és koncentrálok rá, hogy állva vagy guggolva vegyem fel a cipőmet, ne rogyjak le ehhez a művelethez egy székre, mert az már a vég… De azt megfigyeltem magamon, hogy egyes mozdulatoknál mostanában belekavarodom a sorrendbe, vagy picit mellényúlok valaminek. Az automatizmusok nem működnek tökéletesen, mint eddig. Arra emlékszem, hogy volt már egy ilyen korszakom, mikor abbahagytam a fogamzásgátló szedését, mert úgy éreztem, hogy nem tesz jót nekem. Akkor mondta Dóra barátnőm, hogy a hormonváltozások okozhatnak efféle tüneteket. Aztán el is múltak. De ezek vajon elmúlnak-e? Vagy súlyosbodni fognak? 

Bizonyára van, aki korábban is megéli, de gondolom, a legtöbben negyven után kapjuk meg az első élményt, hogy a testünk és az agyunk, amelyeket oly magától értetődő természetességgel használtunk, egyszer csak cserben hagy minket, zavarokat produkál… Most jut eszembe, volt ilyen esetem korábban is a tabletta abbahagyásán kívül. Jó tíz éve lehetett, hogy bevertem a fejem, és agyrázkódást kaptam. Annyira megrendített akkor, hogy napokig szédültem, nem voltam ura a testemnek, hogy egyszer még a kórházba is berohantam, mert szorított a fél oldalam. Megnézték a szívem, mondták, hogy semmi baj, valószínűleg pánik roham. Ennyire ki tudott borítani a kontrollálhatatlanság érzése. 

Mi lehet a megoldás? Ancsa barátnőm például elkezdett tai chi edzésekre járni, és azt mondja, neki azóta minden ilyen nyavalygós nyavalyája eltűnt. Én továbbra is a jógában hiszek, és az agyféltekéket összehangoló gyakorlatokat javasolnám még magamnak intenzívebb használatra, hogy ne essenek szét a beidegződött dolgaim. Most érzem igazán, hogy végre kapcsolatba kerülök a testemmel. Eddig nem sok gondot fordítottam rá, hiába hittem azt. 

Már szeretek nagy lábon élni 🙂

Kivéve a lábujjaimat. Azokkal mindig bajom volt, ezért figyeltem őket. Mikor elmentünk egyszer sarut venni az egyik barátnőmmel a gimiből, megkérdezte hirtelen rápillantva a meztelen lábfejemre: “Neked hat lábujjad van?” “Nem, nem vagyok táltos, csak hosszúak az ujjaim.” Mikor elkezdtek begörbülni, bütykösödni, göcsörtösödni a lábujjaim, elkezdtem lesni másokét. És rájöttem! Hogy nem mindenkinek ilyenek!!! Óriási felismerés volt. Abban voltam, – mivel mindkét nagyanyámé és anyukámé is ilyen volt -, hogy ez a normális, ahogy öregszünk, ez történik a lábunkkal! De nem! Lehet másképp, lehet érte tenni, hogy ne összenyomorodott lábfejjel végezzük, gyógycipőben sántikálva! Azóta úgy veszek cipőt, hogy elférjenek benne kényelmesen az ujjaim, nyáron felvállalom a nyitott szandált, papucsot (szerencsére divatosak lettek a szögletes orrú lábbelik, így ezeket választom, ) és a jógán is sokat dolgozunk a lábfejünk mozgatásán, lazításán.

Neked van ilyen történeted? Rájöttél már, hogy nem  minden genetikus örökség, van, ami csak a fejedben rögzült, és változtathatsz rajta, ha akarsz?