ISTENI SZÍNJÁTÉK

Avagy miért nem tudok az evés-főzés témától elszakadni, miért tartunk már megint az élet-halál kérdéseknél, és lesz-e szó még valaha itt a klimaxról?

Cirrus vagy cumulus?

Kimaradt a felsorolásból kedvenc apósom, aki ugyan nem főzött, de akivel nagyon egy húron pendültünk evés ügyben. Például együtt faltunk mindent, ami mákos, mert az exem és anyósom “diós” volt :). Anyósom egyébként klasszikus háztartást vezetett, miközben fél kézzel még egy iskolát is eligazgatott. Tőle tanultam főzni, azt mondta, nem baj, hogy otthon nem tettem be a lábam a konyhába, hamar megtanulom, mert szeretek enni. És lőn!

Tegnap, miközben az apukámról kerestem fotót a bejegyzéshez, találtam apósomról egy képet, amint éppen a gyerekeknek magyaráz a vitorlázó repülőkről és a felhőkről. Anyósom halála után járt hozzánk hétvégi ebédekre, aztán egyszer hiába állt az ajtóban. Még nem volt mobilunk, hogy szóljunk, baj van! Nem volt egy ideges típus – vezetni ő tanított… -, elment a Tiroliba és megebédelt. Mi meg a Flórián Üzletközpont körül rohangáltunk a havas járdát lesve, mert nem volt meg a lakáskulcsunk. Valakitől szereztünk egyet, jól megkésve hazamentünk. A kicsiről levettem a csizmát, na, mi csörrent meg benne? Bizony, odaadtam neki játszani a “ku”-t, aztán ő egy óvatlan pillanatban biztos helyre rejtette.

Apósom nem sokkal élte túl anyósomat. Utolsó két hónapjában egy stroke hatására nem tudott kommunikálni. Valószínűleg értette, mit mondunk, de nem lehetett érteni azt, amit válaszolni próbált, és hiába írt, csak kriksz-krakszok jöttek ki a keze alól. Nem ette meg a vajbab főzeléket, amit utoljára vittem neki, és nagy igyekezettel készítettem. Már sosem tudom meg, mi volt vele a baj. De a cirrus és a cumulus felhőket én is és a gyerekeim is meg tudjuk különböztetni a mai napig, és míg a világ világ.

25 éves barátság lábban elbeszélve

És ha már újra az élet végéről beszélek – legalább is a földi, fizikai élet végéről -, akkor visszatérek az ütős hétvégém részleteire is. A szalonnás-palacsintás-gyászolós-táncolós estén kívül jutott egy különleges este, mikor hárman barátnők végre összejöttünk, és megnéztük a Marigold Hotel első részét, sőt két nap múlva a másodikat is! Kaptunk rendesen itt is az öregedésből, de abból is, hogy mennyi minden várhat még ránk, ha nem adjuk fel, ha vállaljuk a kalandot. A szerelem meg ugyanúgy megőrjít vagy elbizonytalanít, mint tinédzserként… Ez is világossá vált. A szépséges Judi Dench-et  egy premieren láttam élőben Londonban néhány éve, álló jeggyel, a lépcsőn, a kabátomon ülve. Királynői volt a kosztümös szerepben. Itt pedig emberi, esendő, de így is elhisszük neki, hogy egy tíz-húsz évvel fiatalabb férfi beleszerethet. Maggie Smith-szel már szerepeltek együtt a “Hölgyek levendulában” című filmben, ott is a szerelem árnyalatairól, rejtélyes útjairól, időskori fellángolásról szólt a történet. Bár az ifjabb szereplők is kavarnak rendesen, azért a végére minden elsimul, ha nem is lesz tökéletes a hepiend… De nem árulok el többet. Csak annyit, hogy egyikünk kedvenc cukrászdájából származó sajtos ropogóst ettünk első alkalommal, másodszor pedig somlói galuskával koronáztuk meg a csajos estét. 

Akkor egy időre ennyit a gasztronómiáról – bár nem akadályozhatom meg, hogy felbukkanjon, ha akar -, az élet és halál pedig örök téma marad. Kicsit el is méláztam rajta, hogy talán át kellene mennem az “Életmód” blogcsoportból az “Én!Én!Én!” rovatba, mert annyira ömlik belőlem a sok történet az elmúlt évtizedeimből. 

“Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan, / s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon: / már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom. / De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam, / hallanod kell, mit láttam az uton.” Babits Mihály 1913 Dante: Isteni színjáték – Pokol – Első ének

“Életünk útjának feléhez érve / sötét erdőben találtam magam, /mert elvétettem a helyes utat.
Jaj, fájdalmas dolog elmondani, / milyen volt az a tüskés, vad vadon / elfog a félsz, ha csak eszembe jut:
majdnem oly keserű, mint a halál! / De hogy beszámoljak a jóról is, / mit ott találtam, mindent elmesélek.”    Nádasdy Ádám 2010 Dante: Isteni színjáték – Pokol – Első ének – Bevezető