Mit csináljunk, ha a férj éhesen esik be az ajtón, és mi még sehol nem tartunk a vacsorával? Tegyünk be egy pár karika hagymát a sütőbe, kapcsoljuk legfelső fokozatba, hogy kezdjen terjengeni a szaga, ettől a férfiember megnyugszik, hogy hamarosan kész az esti eledel. “Maximum csodálkozni fog, hogy a Cézár-salátának miért volt sülő hagyma illata.” – írta annak idején az okos tanácsadó a nők okulására.
Metrón utazó közönség, ifjú titán fancsali arccal veszi fel a mobilját. “Már az Astoriánál vagyok, mindjárt odaérek!” – hadarja a telefonba. Eközben a megszokott monoton női hang a hangszóróból: “A Blaha Lujza tér következik.” Utazótársak bajsza alatt mosoly, kárörvendő, vagy éppen összehúzott szemöldökök alatt szigorú tekintet, enyhén megvető.
Mi a közös a régi újságcikkben és az eheti közösségi oldali posztban? A megúszásra való törekvés. Jobb színben akarunk feltűnni, a másiknak “nem akarunk csalódást okozni”. Bár már okoztunk, hiszen hazaért és nincs terített asztalon gőzölgő tál, ott áll a Deákon, mi meg nem vagyunk ott…
Javít a helyzeten, ha vetítünk valamit? Ami nem igaz, de eltussolja a problémát, a valóságot?
Azt hiszem, hogy ez a “pillanatnyilag jó ötletnek tűnt” tipikus esete. Magunkkal is kitolunk és a másikkal is. Öntöttünk egy kupica vizet az autókeréknyi parázsra. Csak idő kérdése, hogy tűz legyen belőle.
Mi történik itt? A régi gyerekkori parancsok mocorognak a háttérben, legyél jó gyerek!, szégyelld magad!, ne hazudj! stb. Nem akarom szégyellni magam, jó akarok lenni, meg akarok felelni… De nem megy… kognitív disszonanciába kerültem, és most magyarázom a bizonyítványom, illetve inkább próbálom nem megmutatni, hanem elterelni róla a figyelmet.
De miért? Mi a baj ezzel? Nem vállalom a felelősséget. Nem Felnőtt énállapotban vagyok. Nem önmagamat fejezem ki. Védekezem. De mi ellen is? Az ellen, hogy kimondjam, mi történik most pontosan. Ez nem korrekt magammal és a másikkal szemben sem, mert nem születik megoldás, nincs igazi tisztelet és szeretet ebben a helyzetben.
Félelemből cselekszünk. Leharapja a fejünket, aki a Deák téren áll, ha odaérünk? Valószínűleg nem. Bántani fog a férjünk, ha késünk a vacsorával? Valószínűleg nem. (Ha mégis, akkor ott nem az étel a probléma, és sürgős segítségre van szükséged!)
Feltehetőleg tanultam én is erről az EMK tanfolyamokon, bizonyára ezzel vannak tele az asszertivitásról szóló könyvek, de most mégsem szakmai szempontból hozom elő, hanem egyszerű, hétköznapi okokból, mert folyton belesem ebbe én is. És észre sem veszem.
Zsuzsa barátném fogalmazta meg most nekem, és most megosztom veletek: “Azt kell mondani, ami neked igaz és téged megnyugtat.” A “mit gondol majd rólam, hogy ezt tetem/nem tettem?” és a “szégyellem magam, nem kellett volna így történnie” gondolatok visznek arra, hogy mentegetőzzünk, kifogásokat keressünk, magyarul; hazudjunk. Nem a saját értékrendünket erősítjük, az önbizalmunkat meg romboljuk az ilyen sasszézással.
Az megvan, mikor a Télapuban a fickó késve megy karácsonykor a gyerekéért, és a tök üres havas úton száguldva a mobilban azt mondja a volt felségének, hogy mindjárt ott vagyok, csak óriási a dugó? És még dudál, és kiabál, is, hogy “menj arrébb, barom!” – mintha lennének mellette más kocsik… Érdemes megnézni a filmet újra, hogy lássuk, hogyan lesz a Megúszó Mesterből Santa…
És mit mondjunk mi? Mi lenne jobb a hamis magyarázkodásnál? Azt mondani: “Kérlek, ne haragudj, nem indultam el időben (és itt nincs komment, – se valódi se kitalált, – hogy miért, ez nem az ő problémája).” Most itt arra gondoltam, hogy jöhetne egy tanács, hogy használja ki az időt, míg odaérek, de eszembe jutott, hogy nem, nem jöhetek tanáccsal, az ő élete az övé, Felnőtt énállpotban beszélünk. Akkor?
Kérdezni, kérdezni, kérdezni!!!
“Rendben van ez neked, meg tudsz várni, ki tudod addig az időt használni? Vagy tegyük át máskorra a találkozót? Mit legyen? Mit gondolsz?” Ez korrektnek tűnik. Erre mondhatja, hogy semmi baj, lehet javaslata, hogy akkor egy kávézóban vár, hogy találkozzatok inkább holnap, stb. Az is esélyes, hogy ordítani kezd, hogy “mindig ezt csinálod, és nagyon unom már!”, de ezt kellene bevállalnom! mert akkor tennénk valamit a parázzsal, hogy ne égesse el az emberi kapcsolatainkat lassan. És legközelebb másképp csinálnám. Tudatosan, felnőtten. Ha mégsem sikerül, újra beismerném.
Menjünk vissza a konyhába. Hallgassuk, mit mond a született feleség, most, miután elolvasta ezt a cikket, és nem akarja már a hagymás trükkel becsapni a férjét. “Drágám, Cézár-salátát terveztem ma vacsorára, de még csak most kezdem csinálni. Mi legyen?”
Felnőtt Férfi: “Akkor eszem egy kis gyümölcsöt, azzal kibírom addig!” vagy “Addig gyorsan lezuhanyozom! Addig elintézek pár telefont! Addig megnézem a gyerekek hogy állnak a leckével! Addig előveszem az “üres dobozom” és nyomkodom a távkapcsolót!” vagy “Kezet mosok és jövök segíteni!” vagy “Megcsinálom én, ma nem te vagy a soros!” vagy “Menjünk inkább le a Kispipába!” vagy “Rendeljünk pizzát, lepjük meg a gyerekeket!” vagy “Hagyd, édesem, én most egészen másra vagyok éhes… :)”
Nem baj, ha nem vonom le a tanulságot? Megyek írok a tesómnak… Kellene valamii jó kifogás, hogy miért nem csináltam meg, amit kért… Vagy mondjak igazat? 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: