Mit csináltam meztélláb a Margitszigeten vasárnap reggel hatkor? Négy dolgot egyszerre! Sétáltam a harmatos füvön. Gyönyörködtem a napfelkelte rózsaszín fényeiben pompázó virágágyásokban. Hagytam, hogy átjárjon az égből-földből-fákból áradó nyugodt, lassún hömpölygő hajnali energiahullám. És gondolkodtam.
A frissen nyírt gyep simogatta a lábam, felfrissítették a bőrömet a hűvös vízcseppek. Egy bőségről szóló könyv tanácsa jutott eszembe; értékeld mindazt, amit használsz, érezd és élvezd, hogy a tiéd is egy könyvtár, egy múzeum, egy iskola, egy híd… Hálát éreztem, hogy itt lehetek, ebben a csodálatosan megtervezett parkrészletben, láthatom a sárga büdöskéket, a lila szarkalábakat, a bordó, már-már majdnem fekete mályvákat. Megköszöntem magamban, hogy olyan helyen járhatok, ahol nem fogja semmi megsérteni a talpamat.
Tovább mentem, még mindig nem volt kedvem cipőbe bújni, már nem kertes részen sétáltam, hanem sima füvön. Felvettem egy cukorkás celofánt, aztán arrébb menve egy cigarettásdobozt is. Kidobtam őket egy szemetesbe. Jól esett hozzájárulni ahhoz, hogy rendben legyen a közös tulajdonunk.
Míg én éppen a gazdagságom megélésével foglalkoztam a kavicsos ösvényen pár lépésre tőlem varjakra lettem figyelmes. Kurkásztak a földön a kavicsok között. De kettő éppen veszekedett. Egyikük a csőrében egy zöldes, tüskés-borzas termést tartott, talán mogyoró vagy szelídgesztenye lehetett. A másik el akarta venni tőle. Ahogy a civakodókon ámultam, rátapostam egy olyan valamire, ami a vita tárgyát képezte. De nem csak az az egy volt ám ott! Még húsz, vagy harminc ilyen kócos golyóbis hevert szanaszét az úton.
Elgondolkodtam. Mi is sokszor így vagyunk a lehetőségeinkkel. A másét látjuk, a másét irigyeljük. Pedig nekünk is lehetne saját zsákmányunk, ha a saját lehetőségeink után járnánk, ha levennénk megbűvölt, mohó tekintetünket a máséról. Lehet, hogy csak egy kicsit kellene körülnézni, egy pár lépést kellene csak tenni.
Az Abraham-Hicks videók egyikében hallottam egy olyan példát, hogy a javakra ne úgy gondoljunk, mint egy tortára, amit szét kell osztani! Hanem valami olyan ételre, amit mi készítünk magunknak. Mindenki maga dönti el, mire érdemesíti magát, mit és mennyit főz magának. Szerintük amikor azt hisszük, hogy a “gazdagok” elvették a torát, és nekünk már nem jutott, akkor hibásan gondolkodunk. A valóság az, hogy mi nem engedjük meg magunknak, hogy megkapjuk a saját részünket, és az, hogy mekkora és milyen az a saját rész, az nem függ senkitől, csak tőlünk!
Tudom, eretnek gondolat, rögtön beindítja az “igen, de” kritika-gyárunkat. Mégis ideírtam, mert aki megérti, és meg is tudja valósítani, az áldani fogja a nevem, hogy megosztottam vele ezt a tudást. A hála virágait az öltözőmbe kérem! 🙂 A varjakat maradjanak csak kívül, és veszekedjenek tovább!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: