Aki azt mondja, soha nem tudna Budapesten élni, mert egy zajos, forgalmas, zűrös város, az még sosem látta ezt a kis paradicsomi holtágat, amelyikről mindig az Aranyember szigete jut eszembe.
Már út közben találtam egy különleges virágot, amelyik különböző méretű és eltérő színű szirmaival az orchideák különös világára emlékeztetett. Ha tudja valaki a nevét, várom a megfejtéseket!
A múltkori kertészkedés után – amiről az ÉVÁVAL A PARADICSOMBAN című bejegyzésben írtam, – már rutinosan, fürdőruhával, koszolható cipővel felszerelkezve érkeztem meg a budafoki meseházikóba.
A gyengém a borostyánnal befuttatott fal és kerítés, ebből itt van bőven. Macska is henyél mindenütt, fekete, szürke, cirmos… Virulnak a rózsák, tobzódnak a tökök és cukkinik, a patisszonokról nem is beszélve.
Dinnyeevéssel gyúrtunk a kerti munkára. Szükség is volt a hidratálásra és a lelki felkészülésre, mert egy olyan elvadult ágyást kaptam, amelyikben összeolvadt a bokros-csokros menta, a sok kilónyi – egyenlőre még zöld – terméstől roskadozó paradicsom, néhány paprika tő, egy árva napraforgó, jó sok iszalag és virulens gaz.
Nem készítettem előtte képet, csak utána, így nem látható a különbség. De higgyétek el, megdolgoztam érte, hogy szárítóból eszkábált járókába kényszerítsem a paradicsomokat, és megmentsem ezzel a termést!
Kesztyű nélkül mutattam be a mai terepgyakorlatot, így aztán jó fekete lett a körmöm, és sikerült néhány vágást és csalántüsit is beszereznem. A hátam is leégett kicsit, de kell a napfény a belvárosi penészvirágnak.
Itt látható a termés és a munkát felügyelő boszorkány macska! (A ház lakója a kártyavetés mesternője, a Dali-tarot szakértője.)
Főtt kukoricával relaxáltunk, a kerti sátorból bámulva a csendes vizet, a hallgató fákat, a türelmes horgászokat. Aztán jókedvűen főztünk egy cukkini pörköltet, csináltunk egy halom cukkini fasírtot.
Anna rittyentett úgy negyven palacsintát meg néhány liter mentás-gyömbéres limonádét, mert éjjel bulizott a fiatalság, és még volt néhány kóborló ritter a háztartásban, akik két óra tájban felébredvén éhüket-szomjukat kívánták oltani, hangos jóreggeleket köszönve.
Aztán a macskák által szabadon hagyott felületeken elheverve még megnéztük az Ételművész című mozit. Pikareszk történet. Szerintem arról szólt, hogy ha rájövünk, hogy van aki szeret, van akit szerethetünk, akkor van miért élnünk, van kiért megváltoznunk.
Nekem ez volt a film tanulsága, de mi a tanulsága ennek a napnak? Miért örökítettem meg, mikor nem történt semmi érdekes?
Mert mikor beüt valami súlyos az életembe, akkor arra szoktam gondolni, mennyivel jobban becsülhetném azokat az egyszerű, “semmi különös” napokat, amikor “csak” élek, “csak” kertészkedünk, “csak” élvezzük a szép időt, “csak” együtt vagyunk, “csak” eszünk-iszunk. A Paradicsomban voltam, nem csak bokáig…
