Anyósom hiába kapacitált, nem akartam bemenni a kórházba, pedig már sírtam a fájdalomtól. Erre azt mondta: “Eddig én úgy csodáltalak, hogy egyáltalán nem félsz a szüléstől.” “Eddig nem is féltem!” – válaszoltam én. Azután csak útnak indultunk. Leendő gyermekem apai nagymamája kedvesen mosolyogva, de határozott hangon közölte a taxissal, hogy úgy vezessen, hogy lehet, hogy szülni megyünk! Több sem kellett a sofőrnek a totális pánikhoz. Száguldani kezdtünk…
Nem lett belőlünk bulvár hír, – “Taxis segítette világra a babát!” – mert még egyben érkeztem meg a kórházig. Ott viszont lelassultak az események. Jó csomó nő várakozott az éppen rendelő orvosra, de senki más illetékest nem találtunk. Végül beoldalogtam az intenzívre, ahol az egyik szobában két ápolónő foglalatoskodott, majd kiabálni kezdtek velem, mikor észrevettek, hogy mit keresek itt? Elnézést, csak szülni szeretnék, ha valahol lehetne, kérem alássan…
Felismerték, hogy nem viccelődöm, így hamar a doktor úr elé – és a sorban ülő hölgyek elé – kerültem. Megkérdezte, hogy hány percesek a fájásaim, majd befűzött egy adatlapot az írógépbe, és kérdezni kezdett: “Neve?” Elhűlt arcom láttán nevetve mondta, nem tudtam, hogy az írógép a nőgyógyászok legfőbb fegyvere? Az adatokat fel kell venni, ha gyerekek potyognak kifelé, akkor is…
Teltek az órák. A szülőszobában félhomály volt és egyre hűvösebb. Egyedül voltam, a szülésznő csak időnként szaladt be, hogy rám nézzen. Nem siettette a dolgokat, mert várni kellet az orvosomra, aki nem volt azonos a gépelő dokival, és sajnos egyre késett mert a könyvelőjével volt fontos megbeszélése…
Aztán egyszerre felkapcsolták a villanyt, sokan lettek körülöttem. Nem tudtam, mi történik, már órák óta feküdtem, mint egy bogár a hátamon, és reszkettem a hidegtől meg a fájdalomtól. Hiába nyomtam, nem történt semmi. Végül közös erővel kinyomtuk a babát, valaki még a hasamra is ráfeküdt, bár az orvos rákiáltott, mit csinálsz, te szerencsétlen… Na, ez az amit nem akarunk hallani szülés közben!
De aztán ott volt Ő! Ép, egészséges kisfiú! Egy kis időre magamhoz szoríthattam. De nem múlt el minden fájdalom és szenvedés. Mert este nyolc volt, elvitték a kicsit és én egész éjjel kucorogtam a kórházi ágyon és csak vártam, hogy reggel legyen és újra láthassam.
A mai első e-mailt Ritától kaptam. Lemondta az estére esedékes internetes okítást, amelyet nagyon vártunk, mert újabb titkokat reméltünk megtudni tőle az online biznisz rejtelmeiről. De ezt írta: “Még hetekkel ezelőtt is azt gondoltam, hogy ez az egy órás élő közvetítés simán belefér az időbe, és az időbe tényleg beleférne, de – nézzétek el az őszinteségemet – a lelkembe nem fér bele. Egyszerűen minden pillanatomat kitöltik azok az érzések, amik arról szólnak, hogy nemrég még csak nézett rám a hatalmas kék szemeivel, a születése után egy perccel, most meg férjhez megy…” Természetesen a lányáról van szó.
Meghatott, hogy pont ma, mikor 26 éve lettem anya, ilyen szép levelet kapok. Mostanában igen sokszor gondolkozom ezen, hogy hányszor kell elengedjük a gyerekeinket. Mikor először ott hagyjuk a nagyinál, aztán a bölcsiben vagy az oviban. Jönnek az iskolák, az első kirándulások, a táborok, az első bulik, randik, koncertek, fesztiválok. Aztán a kollégium vagy az albérlet, netán saját lakás. Az első komoly párkapcsolat, az első összeköltözés, aztán majd az esküvők…
Amikor azt hiszem, túl vagyok ezeken, hisz olyan régen külön vagyunk már, olyan nagyok, olyan önállóak, aztán mégis tud történni valami, ami újabb szálat szakít el, – most pont egy külföldre költözés, – és újból át kell értékelnem a kapcsolatomat velük, az anyaságom mibenlétét, a korlátait, az arányait, azt, hogy kis is vagyok én – velük, általuk, nélkülük. Újra és újra új anya születik meg bennem, és míg élek, – most már tudom – ennek sosem lesz vége.
Örömteli és alkotó napot kívánok!
Oláh Gyöngyi mediátor
“A jó és rossz dolgok erdején túl van egy tisztás. Ott várok Rád!”
Kommentek