“A Villa Negra nem apáca zárda” kezdetű opuszt jó sokszor hallottam, hiszen a kívánságműsorok egyik kedvence volt, de magára a Hattyúdal című filmre nem emlékeztem. A Páger Antal nevével fémjelzett mozi legfőbb mondanivalója az lehetett, hogy a múlt eltűnik, a háborús romok és összetákolt bodegák helyét elfoglalják a lakótelepek, a kocsmák helyét a kulturált szórakozásnak teret biztosító presszók, a csavargó életmódot elsöpri a munkaalapú szocialista jólét…
De sem a film, sem az előadás – melyet a József Attila Színházban láthatunk Verebes István rendezésében, – mondanivalója egyáltalán nem ilyen fekete-fehér. Szerencsére. A főszereplő Tamburás, egy düledező kalyibában él, ami az előkelő Villa Negra nevet viseli. Minden elárvult lelket befogad, és bár sosincs pénze, annyi mindig jut, hogy másoknak segítsen. A közeli kocsmában zenél és a piacon alkalmi munkákat vállal el patronáltjaival.
A Tahi-Tóth László által megformált figura, bár hasonlít a nagy elődre, – és a díszletben egy fénykép formájában tisztelegnek is Páger emléke előtt, – de nem akarja egy az egyben lemásolni. A szabadságban és a művészi létben hívő, de a valóságban nyomorgó és kitaszított ember ragaszkodik ahhoz, hogy a maga módján boldogan éljen. “Könnyen” és gyorsan kap pénzt nehéz ládákat elegánsan, akrobatikusan, “művészien” rakodva, és barátok közt, zenélve, vigadva tölti az estéit a Villa Negrában vagy a Kotyogó nevű műintézményben. Néha kisebb stikliket is elkövet, szigorúan kiszámolva a Btk alapján, hogy hány év börtönnél is tart elvileg.
A “Popfesztivál” alapján tudhattam volna, mégis meglepett, ahogyan Tahi-Tóth énekel. Mindig is tiszteltem a színészeket, hogy színpadra mernek állni, de még nagyobb kihívásnak érzem a közönség előtti éneklés bármely formáját, mert ott és akkor ki kell jönni a megfelelő hangnak, nem lehet hibázni. Az a könnyedség, amivel a színművész dalol számomra csodálatra méltó. Hallgassuk egy kicsit egy régi felvételről:
Az egész előadás bravúros, nagyszerűek a figurák, a táncok, a dalok, a koreográfia, és természetesen a zenekar. A díszlet és a jelmezek szürke-fekete-fehérben tartva adják vissza a hatvanas évek miliőjét. A lepedő mögött előadott inverz sztriptíz is bátor ötlet és precíz kivitelezést igényel.
A jó szándékú rendőr – Nemcsák Károly alakításában – a hatalom emberi arcát villantja fel. Engem még vittek be közveszélyes munkakerülésért, – no, nem a hatvanas években, hanem 86-ban 🙂 – amikor két állás között két hétig nem volt beírva a személyimbe munkahely… Emlékszem, hogyan bántak velem a rendőr elvtársak. Ha nem vagyok olyan karakán kislány, bizony érdekes dolgok történtek volna velem éjfélkor a Maros utcában.
De itt a rend őre tisztességesen, türelmesen igyekszik rávenni a megtévedt báránykákat, hogy illeszkedjenek be a rendszerbe. A két fiatalt sikerül is visszasimítania, illetve az egyiket ő a másikat a szerelem nevű dolog és a “kultúrban” való fellépés lehetősége téríti jó útra… Tamburás nem főgonoszként van beállítva, nem bélyegezik meg a nép ellenségeként, hiszen a két fiatal, akit befogadott, pont azért tud visszatérni a társadalomba, mert ő megtartotta őket, mikor senki más nem, ezen kívül a saját életmódjára, választására is magyarázatot kapunk a történet vége felé járva. Bővebben: http://www.leonida.hu/a-hegedulo-hattyu/
Bár lehetőségem volt a színészekkel beszélgetni az előadás után, sajnos nem kérdeztem meg, hogy ők hogyan lettek művészek? Mit szólt a családjuk a döntésükhöz, támogatták-e őket, vagy ellenezték a választásukat, és nekik is a biztos megélhetést nyújtó, “normális” pályaválasztást javasolták? Azt sem kérdeztem meg, mit gondolnak, jobb lett volna valami “rendes” hivatást választani? Bár, nem könnyű itt és most színésznek és zenésznek lenni, de a játékuk alapján és ahogy az előadás utáni percekben elnéztem őket, nem adnák semmiért, hogy estéről-estére a világot jelentő deszkákra léphetnek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: