Meghalt. A Zoli. Az általánosból. Az osztályomból. Akibe olyan szerelmes voltam hatodikban. Meg ő is belém. Még írt is nekem szerelmes levelet. Piros tintával, még erre is emlékszem. Megüzente a Bözsével, hogy menjek velük hazafelé. De nem mentem. Úgy éreztem, meghalok a szerelemtől, megfulladok, nem merek a közelébe menni… Mitől féltem? Talán attól a fájdalomtól, amit a nagymamámon láttam, mikor meghalt a nagyapám, mikor hat éves voltam? Nem tudom.
Most elképzelem, milyen lett volna… Ballagni a Diolen Moby iskolaköpenyekben, a hátunkon a nagy iskolatáskákkal – amik még jó szagú bőrből voltak -, az árnyas fák alatt, amiket akkor még nem vágtak ki a kamionok meg az útbővítés miatt… Talán még meg is fogtuk volna egymás kezét egy óvatlan pillanatban.
Sosem jött el osztálytalálkozókra. Azt mondja Évi – legrégebbi barátném és közös osztálytársunk -, jó pár évig itt lakott Pesten. Ez érdekes, mert akkoriban álmodtam egyszer vele, hogy látom szembejönni a mozgólépcsőn. És olyan élénk volt az álom, és olyan felkavaró, hogy valaki ennyire tisztán megjelenjen, akit 20 éve nem láttam… Próbáltam akkor megszerezni a telefonszámát, nem sikerült, aztán nem jártam jobban utána… Nem kerestem meg.
A klimax kezdetének éveiben kezdenek megszaporodni a halálesetek is az életünkben. Újabb és újabb veszteségek. Újabb és újabb soha le nem zárható, be nem pótolható dolgok. És csak mennek. Emberek, akiket ezer éve nem láttunk, de mégis őrzői voltak életünk emlékeinek, és a közeliek, nagyszülők, szülők, nagynénik, nagybácsik, barátok szülei, barátok…
Valahol a fényeken túl, ami szép volt újra vár…
Hiszek a lélekben. Hiszem, hogy van tovább. Sőt nem is tovább van, van egy komplex Lét, amit innen felfogni sem tudunk, amelyik nem egyszerűsíthető le egy emberi reinkarnációs logikára a hangyaságtól a buddhaságig. Hiszem, hogy a mi világunk egy céllal lekorlátozott egység, amiben valamiért végigcsináljuk, amit végigcsinálunk. Játék, ismeretlen szabályokkal. Vagy talán mégsem ismeretlenek azok a szabályok? Az a bizonyos elcsépelt szó… Az az SZ-betűs… Szeretet. Talán, ha szeretet tudunk érezni önmagunk iránt, ha szeretetet tudunk érezni a létezés iránt, akkor tudjuk szeretni igazán azokat is akik mellettünk vannak, és akkor talán nem lesz lelkiismeret-furdalásunk, mikor újra átlépnek a függöny túloldalára, amikor el kell engedni őket.
Van, aki azt mondja, a gyász csak önzés. Magunkat sajnáljuk a veszteségért, ami ért. Nem tudom, így van-e? Mindenképpen új életet kell kezdenünk, ha valakit elvesztünk, aki nagyon közel állt hozzánk. A gyászmunkát el kell végezni. Tetszenek azok az üzenetek, melyek az eltávozottaktól jönnek . Mind arról szólnak, hogy ők jól vannak, és legyünk jól mi is! Tudjátok, mint a “Ghost”-ban vagy a “Long Island Medium” című sorozatban. Talán egy-két generáció elég lenne, hogy újra elfogadjuk a túlvilág létét, és, ahogyan néhány ősi törzsben és kultúrában teszik, mi is meg tudjuk ünnepelni, hogy valaki itt volt velünk, itt járt a Földön.
Addig is ajánlom segítségnek ezt a Byron Katie videót a kevésbé spirituálisaknak (a módszerről többet is megtudhatsz a fordító weboldalán, az onmunka.blogspot.hu-n) és ezt a hangfelvételt (angol) az ezoterikus beállítódásúaknak.
Most egy kicsit újra Zolira gondolok. Átöleli a nyakam, ahogy itt ülök és írok, odafordulok, meleg barna szemével belenevet a szemembe. És felbukkan bennem Fodor Ákos furcsa versmondata: “3 negatív szó: nincs semmi baj”. Jó utat, Zoli! Valahol, valamikor találkozunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: